Cigányok
A cigányok Indiából származó nép, mely a 15. században vándorolt be Európába. Önmagukat romnak, vagyis „embernek”, illetve néha kálonak, „feketének” nevezik. A magyarországi vándorcigányok néhol manusnak (szintén „ember”) is nevezik magukat. A világ népei és nyelvei különféle szavakkal nevezik a cigány népet. A Londonban, 1971. április 8-12. között megtartott Első Roma Világkongresszuson maguk az ott jelenlévő, különböző cigány népcsoportokhoz tartozó küldöttek konszenzussal azt fogadták el, hogy a világ összes cigány származású emberének közös és hivatalos elnevezése attól kezdve a rom többesszámú alakja, azaz a roma legyen. A hagyományos cigány elnevezés ma egyesek szerint negatív jelentéstartalmat hordoz, ezért a közéletben kerülendőnek tartják.
Természetesen a cigány szó a magyar nyelv része, amelynek helye van a kultúrában, és erősen vitatott, hogy mennyire cserélhető fel erőszakkal egy idegen nyelv vele megegyező jelentésű szavával. Sólyom László korábbi köztársasági elnök is kiállt a cigány szó mellett,[ és több nyilvános beszédében is használta. Kárpát-medencei csoportjaikról lásd még imsertebbek a Magyarországi cigányok, Gábor-cigányok és Szintók
A cigány népesség a 20. századra már mind az öt kontinensen megjelent.
NYELV
A cigány nyelv, más néven lovári nyelv vagy romani nyelv az indoeurópai nyelvcsalád tagja, ezen belül a modern nyelvészet szerint az ind nyelvek középső csoportjába tartozik. Rokonságban áll a nagy indiai nyelvekkel, így az ókori szanszkrittal és a mai hindivel. Egy lovári és egy hindi nyelvű ember kölcsönösen megérti egymás nyelvének néhány alapvető szavát. Az indiai alapszókészlet mellett a cigány nyelv számos perzsa, örmény és görög eredetű szót is tartalmaz, az egyes dialektusokban pedig sok további jövevényszó is van a különböző európai nyelvekből, attól függően, hogy mely országban beszélik. Például a kárpáti cigány és az oláhcigány dialektusokban sok magyar eredetű szó van. (Érdekes módon még a világ távoli részein, például Amerikában élő oláhcigányok nyelvében is.) A nyelvüket elhagyó, asszimilálódó cigányoknak kialakult egy sajátos magyar dialektusa a romungró nyelv, ahol a magyar szavakat cigányos akcentussal ejtik, s elemeket vesznek át az őket környező magyar nyelvjárásokból, ugyanakkor számos cigány szót is megőriztek.
Származás-Indiai őshaza
A cigányok őshazájaként szóba jövő mai indiai államok: Gudzsarát (1), Radzsasztán (2), Pandzsáb (3), Harjana (4), Uttar Prades (5) A cigányok nyelvileg észak-indiai népekkel rokonok, de genetikailag nem egyezőek. Ezek feltételezett, de nem bizonyított őshazája India északnyugati része, különösen a mai Pandzsáb, Radzsasztán és Gudzsarát államok. Ezekben az indiai államokban ma is több olyan nép él, amely sok hasonlóságot mutat a cigányokkal, egyesek „indiai cigányokként” is emlegetik őket. E népek elkülönítik magukat a letelepedettek társadalmától, sőt a hagyományos indiai kasztrendszeren is kívül állnak, „kaszton kívüliek”. Lélekszámuk India egész területén a 30 milliót is meghaladja. A dombák, kandzsrik és baigák hindu vallásúak, míg a gormatik az iszlám vallást követik. A részben Gudzsarát államban élő dombák nevének eredete ugyanaz, mint a romáké (dom = „ember”). Sokan ma is nomád vándorok, akik szolgáltatásokat is nyújtanak. Fő mesterségeik a lókereskedés, valamint a vándor zenélés, tánc, utcai mutatványosság, bűvész- és zsonglőrmutatványok, jóslás. Élesen elhatárolják magukat a letelepült lakosságtól, az asszonyaikat a cigányokéhoz hasonló színpompás öltözetük is megkülönbözteti a többi néptől. Az indiai nomád népek nyugatra vándorlásáról nincsenek pontos ismereteink, de már az ókor végétől elkezdődhetett. Hozzájuk kapcsolódhat az indiai muzsikusok története a Sáhnáméban, a perzsa irodalom leghíresebb alkotásában. Eszerint az 5. században uralkodó Bahrám Gór, szászánida perzsa király tízezer indiai zenészt telepített Irán (Perzsia) területére. Később is kerültek különböző indiai népcsoportok Iránba. A 11. század elején például a mai Afganisztán, Irán és Pakisztán nagy részét uraló Mahmúd szultán (998–1030) idején terjedni kezdett az iszlám az általa meghódított északnyugat-indiai területeken, majd számos hadjáratban Észak-India középső területeit is végigrabolta, a Gangesz folyó vidékét, így a mai Harjana és Uttar Prades államok és a mai indiai főváros, Delhi területét. A hinduk szent városait porig rombolta és a lakosság nagy tömegeit elhurcolta. Kannaudzs város 53 000 lakosát például – köztük előkelőségeket, művészeket és mesterembereket – 1018-ban a saját birodalmához tartozó iráni területre, Horászánba telepítette. Az európai cigányok elődeit egyesek ebben a Mahmúd által Észak-Iránba telepített több százezres indiai népességben keresik. Az 5-11. század között az észak-iráni területekre kerülő különböző indiai származású népcsoportok azonban keveredhettek is egymással, és ebben az esetben több indiai terület is szóba jöhet a cigányok őshazájaként.
Sáhnáme Legenda
Sáhnáme, azaz a Királyok könyvének mondaanyagát még a szászánida uralkodók idejében jegyezték fel. Költői feldolgozásukra számos kísérlet történt. Először egy Dakíkí (935?–976?) nevű költő kapott megbízást a nagy nemzeti mű megalkotására. Dakíkít azonban korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Csupán 1000 verspárig (2000 sorig) jutott el. Flbemaradt művét Firdauszí (934–1027) folytatta tovább. Tiszteletben tartotta Dakíkí hagyatékát: töredékét beolvasztotta eposzába, és formai téren is követte elődjét. Kb. 977-től, több mint 30 évig dolgozott a hatalmas munkán. Már elmúlt 70 éves volt, amikor 1010-ben befejezte. A Sáhnáme 120 000 sorból áll. A perzsa történeti mondákat dolgozza fel, a legendás királyoktól kezdve az arab hódításig. Az egyes mondák csak lazán függenek össze egymással, de végighúzódik rajtuk Irán (Perzsia) ősi harca Túránnal, a nomád török népek hazájával. A történet a legenda szerint 500 éven át uralkodó Ferídún királlyal kezdődik, és halálával végződik. Ezután Minúcsihr uralkodásának történései következnek, majd Zál és Rúdábé gyönyörű szerelmi története. Zál fia a perzsa hősmondák legnagyobb alakja, Rusztem, aki Kej Kubádot helyezi Perzsia trónjára. Őt követi a trónon fia, Kej Káúsz, és ennek a fia a szerencsétlen sorsú Szijávus. Az eposzt Radó Antal fordította magyarra, 1896-ban.